"Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már homályosodni kezdett, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt el, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt. Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt." 1Sám 3, 1-5
Jó néhány prédikáció szól a kis Sámuel megható történetéről. A kisgyermek Istenhez kötődéséről, figyelméről és szeretetéről, amelynek segítségével képes meghallani Isten hangját.
De talán jóval kevesebb szó esik a történet harmadik szereplőjéről Éli főpapról. Ő nem hallja azokat a bizonyos hangokat, pedig ő is az Isten közelségében, szolgálatában tölti el élete napjait. Talán életkori sajátosság lehet az idősödő papnál, hogy gyengébben hall, vagy valami más lehet a háttérben?
Úgy érzem tragikus hasonmása Éli a XXI. század emberének. A gondok, a személyes problémák elnyomják Isten hangját. Élit számtalan dolog nyomasztotta, fiainak magaviselete, az országára nehezedő ellenséges veszedelem, s természetesen a várandó menye. Problémák-problémák hátán.
Az ember agya megállás nélkül pörög – sokszor még éjszaka is -, s a belső pörgés zaja elnyomja Isten lágy és szelíd hangját. Érdemes ezen elgondolkodni. Isten időről időre szól hozzánk, csak a saját belső zajunktól éppen nem hallunk belőle semmit!