„És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” Lk 24, 30-31
Jézus Krisztus eddig a pontig észrevétlen marad a történetben, holott mindvégig jelen van. Együtt halad az úton, beszélget ezzel a két emberrel, tanítja őket ám mégsem ismerik fül. Ebben a látszólag, semleges – a tanítás és együtt járás – momentuma mellett eltörpülő dologban azonban egy csapásra világossá válik a személye.
Szerintem a keresztyén ember, aki a Feltámadottról beszél a felebarátainak hasonló gondokkal küzd, mint Jézus. Itt élünk az emberek között, velük járunk kelünk, beszélgetünk, ám fel sem tűnik nekik keresztyénségünk. Mintha tudomást sem vennének arról, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Akárcsak Jézus mi is tanítunk, beszélünk, együtt járunk az emberekkel, ám semmi foganatja sincs.
Úgy érzem a maga egyszerűségében irányt mutató Jézus tette és szavai. Jézus felismerése mindig kapcsolatban van az „adás” gondolatával. Ha megnézzük a keresztyénségben központi helyet foglal el ez a fogalom. Önmagát adta, Isten adta, Értünk adta, Oda adta...stb. Könnyen lehet, hogy keresztyén életünk „észrevehetősége” is az „adás” fogalmának a megélésén múlik.
Én számtalanszor azt érzem, hogy inkább elvárunk az emberektől, mintsem adnánk nekik. Türelmetlenkedünk, nem értjük meg, hogy miért nem látnak meg minket. Számtalan esetben, mint egy kisgyermek toporzékolunk a lelkünkben, hogy miért nem veszik észre az emberek azt a jó dolgot, amit csinálunk – keresztyénségünket -. Együtt járunk, tanítunk s első sorban pedig elvárunk. Felettébb nagy hiba ez egy elvárásokkal teli világban...
Jézus nem siet. Nem veti be az Isteni erőt, nem mutatja meg a sebeit, nem fedi fel a feltámadott testét. Kérdezhetnénk, hogy miért nem. De érzésem szerint roppant egyszerű a válasz. Abban a gesztusban, ahogy közösséget vállal, kenyere ad és megáldja azt – s ezt tudta – mindennél jobban kidomborodik Ő maga.
Fájdalmasan valósak Krisztus sebei, meghatóan szép és dicsőséges a feltámadott test, ám az Isten valóságát mégis ez a tett hordozza mindennél nyilvánvalóbban. Egyházainknak és keresztyénségünknek meg kellene találni a módot, hogy a másik embernek való „adás” mozzanatában mutassa fel Krisztust.
