Kedves bloggerek!
Amint látjátok egy ideje -sajnos- nem születtek bejegyzések! Ennek egyik oka az, hogy nem is nagyon írtam, a másik azonban, hogy új helyre költözött a reformatica!!!!!!!!!!!!!
Ugyan ilyen formában, csak megváltozott külsővel várjuk az érdeklődőket és kommentelőket! Jól értitek "várjuk". Hiszen a blog szerkesztősége bővült Lakó Pisti bárátommal felváltva írjuk a bejegyzéseket!
Jó olvasgatást az új címen!!!!!!!!!!!!!
"Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már homályosodni kezdett, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt el, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt. Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt." 1Sám 3, 1-5
Jó néhány prédikáció szól a kis Sámuel megható történetéről. A kisgyermek Istenhez kötődéséről, figyelméről és szeretetéről, amelynek segítségével képes meghallani Isten hangját.
De talán jóval kevesebb szó esik a történet harmadik szereplőjéről Éli főpapról. Ő nem hallja azokat a bizonyos hangokat, pedig ő is az Isten közelségében, szolgálatában tölti el élete napjait. Talán életkori sajátosság lehet az idősödő papnál, hogy gyengébben hall, vagy valami más lehet a háttérben?
Úgy érzem tragikus hasonmása Éli a XXI. század emberének. A gondok, a személyes problémák elnyomják Isten hangját. Élit számtalan dolog nyomasztotta, fiainak magaviselete, az országára nehezedő ellenséges veszedelem, s természetesen a várandó menye. Problémák-problémák hátán.
Az ember agya megállás nélkül pörög – sokszor még éjszaka is -, s a belső pörgés zaja elnyomja Isten lágy és szelíd hangját. Érdemes ezen elgondolkodni. Isten időről időre szól hozzánk, csak a saját belső zajunktól éppen nem hallunk belőle semmit!
"Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe." Mt 25, 15
Az emberek szeretik hasonlítgatni a képességeiket, amelyeket ügyük szolgálatába állítanak. Hozzá vagyunk szokva ehhez az iskolában, munkahelyen és az utcán is. A képességek, talentumok sokat jelentenek, hiszen minél több lábon áll egy ember annál biztosabb a megélhetése.
Keresztyén berkekben is sokat beszélünk a talentumokról, Isten adta erőforrásokról, képességekről, amiket kihasználva Isten országának a szolgálatába léphetünk. Ahogy a példázat is mondja van, aki jobb lehetőségekkel, van aki rosszabbakkal indul. Van, akinek öt jut, míg a másiknak pedig csak egy.
Általában az ilyen egy-képességet kapott emberek, az egy talentumosak, szeretnek elkenődni. Lám ők csak egy valamihez értenek, sok másnak pedig öt-ször annyi állrendelkezésére!
Én egyvalamire szeretném ezzel kapcsolatban felhívni a figyelmet! Ahhoz, hogy helyén kezeljük ezt a történetet és az egy-talentumos embereket, tudnunk kell pontosan mennyit is ér egy talentum. Szokásunk itt kis dologra gondolni, de valójában 44kg-nyi ezüstöt vagy aranyat hagyott az Úr a egy-talentumos szolgájára! Nincs tehát oka szégyenkezni az egy-talentumot kapott embernek, hiszen még „így is” hatalmas ajándékot kapott Urától!
Legyünk tisztába magunkkal és tudatosítsuk az életünkben, hogy minden Isten által nekünk rendelt képesség – legyen bármilyen kicsi vagy kevés – óriási értéket képvisel! Ha ezt megértjük, akkor könnyebben elfogadjuk magunkat, s így felszabadultan tudunk dolgozni Isten országáért!
"Akkor farizeusok és írástudók mentek Jeruzsálemből Jézushoz, és ezt mondták: "Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Amikor ugyanis étkeznek, nem mossák meg a kezüket." Ő így válaszolt nekik: "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?" Mt 15, 1-3
A történelmi egyházak, - közöttük talán a Református Egyház leginkább - sokat és sokszor hivatkoznak a hagyományaikra. A hitvalló ősök hagyatékára, amely az egyház és a keresztyénség közkincse. Önmagában ezzel nincs is baj, hiszen valóban közkincsekről van szó, de ezek állandó felülvizsgálata elengedhetetlen!
Jézus Krisztus keményen beszél a farizeusokkal, amikor azok az ősök hagyományára hivatkoznak. A farizeusok a hagyományt eltorzítva, félreértve, fölöslegesen szigorítva, vagy éppen indokolatlanul enyhítve kezelték. Talán nem véletlen, hogy Krisztus az ősök hagyományával ellentétben, a „ti” hagyományotokról beszélt. A farizeusok buzgóságukban nem vették észre, hogy eltávolodtak az ősöktől és csak a saját igaznak és hitelesnek vélt dolgaikat szajkózták.
Milyen hagyományokat kell megtartanunk és gyakorolnunk? Örök kérdése ez a történelmi egyházaknak! Úgy gondolom, hogy azokat, amelyekkel Jézus Krisztus is egyetért. Amelyek beleilleszthetők a keresztyénség megváltást hirdető Krisztusi gondolatába. A kérdés az: hogyan beszélne vajon Jézus a mi, mai hagyományinkról?
Ezek a „ti” hagyományaitok, vagy pedig a „mi” hagyományaink!? Okosan és bölcsen meg kell vizsgálnunk az ősök hagyatékát és a mai gyakorlatunkat, vajon ezek olyan hagyományok, amelyekkel Jézus Krisztus közösséget tud vállalni. Ezek valóban a mi – Krisztus és egyház – hagyományai?
"Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot." Mt 14, 22
Nem a Jézustól megszokott viselkedést találjuk a mai Igében. Hiszen Jézus szép szóval hat az emberekre, segít rajtuk és gyógyítja őket, nem pedig kényszeríti őket. Ennek ellenére azt olvassuk, hogy a Megváltó kényszerítette a tanítványokat, hogy szálljanak hajóba. Miért is tehette ezt?
Ha megnézzük a János evangéliumának a beszámolóját az ötezer ember megvendégeléséről, akkor azt olvassuk ott, hogy Jézust a sokaság örömében királlyá akarta tenni. Jézus az egész evangélium alatt talán itt örvend a legnagyobb népszerűségnek. De nem csak Ő, hanem vele együtt a tanítványai is…
A tanítványokat kényszeríteni kell, nem is csuda ez, hiszen nyilván szívesen maradtak volna az ünneplő sokaság középpontjában. Nekik azonban szigorú Jézusi utasításra tovább kell állniuk,
Jézus nagyon figyelmes és jó emberismerő volt. A tanítványok a sikerek miatt, az ünneplés hatására rögtön elbizakodottá váltak volna, szükségük volt tehát arra, hogy Jézus parancsának engedelmeskedve hajóba szálljanak. Ki kellett őket emelni a tömegből…
S itt Jézus tette az igazán példamutató. Nem aratja le a babérokat, nem sajátítja ki magának az ünneplő tömeget, hanem hazaküldi őket és felmegy imádkozni a hegyre. Az emberek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a bánatot, fájdalmat, gyászt fel kell dolgozni, de az talán furcsán hangzik, hogy a sikert is fel kell dolgozni.
Ha kell engedelmeskedjünk Jézus utasításának, ám a legjobb ha követjük a példáját! Ne üljünk bele, ne teljünk be saját sikereinkkel, hanem tudjunk visszavonulva, csendben gondolkodni a sikereinken, s bennük Jézus Krisztus óriási szerepén…
"Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és elkezdtek kalászokat tépdesni és enni. Amikor ezt meglátták a farizeusok, szóltak neki: "Íme, tanítványaid olyat tesznek, amit nem szabad tenni szombaton." Mt 12, 1-2
Kivétel erősíti a szabályt. Ez a mondat, arra próbál utalni, hogy vannak olyan kivételes körülmények, események, alkalmak, amelyek felül írják az addig alkalmazott szabályokat. Éspedig, nem azzal a szándékkal, hogy semmissé tegyék azokat, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy még inkább megerősítsék azokat. A kivételek minden esetben elgondolkoztatnak, megfontolásra késztetnek.
Ebben az Igében úgy gondolom, hogy nem kivetélt kell látnunk, hanem sokkal inkább egy kivételes személyt. Az igehely kapcsán helyesebb lenne azt mondanunk, hogy a Kivételes Személyek erősítik a szabályokat. De ki lehet ilyen Kivételes Személy?
Manapság sokan hangsúlyozzák, hogy mindannyian Kivételes Személyek vagyunk. Egyéniségek, akiknek joguk és lehetőségük van felül bírálni, szokásokat és törvényeket. Ha így tekintünk a tanítványokra, akkor mondhatjuk, hogy kivételes bátorsággal rendelkező személyek voltak, hiszen a mezőn sétálgatva – a farizeusok szeme láttára – a legnagyobb bátorsággal szegték meg a szombat törvényét. Dicsérni való bátorság, büszke egyéni látásmód!
Jézus nem véletlenül beszél Dávid királyról. Dávid király kíséretének a tettét, nem bátorságuk, vagy vakmerőségük garantálta, hanem a király, mint igazán Kivételes Személy jelenléte. S a farizeusok tetteit, a templom, mint Kivételes Hely tette jogossá és szükségessé. Ezek a kivételes Személyek, és Helyek erősítették a szabályt.
Fontos azt látni, hogy a tanítványok egyetlen jogalapja erre a tettre Jézus Krisztusnak a jelenléte volt. Ebben a közösségben, Királyi kíséretben, jelen kellett lennie a Megváltónak! A keresztyén ember amikor a szabályokra, rendszerekre és ezek határ eseteire tekint, akkor a Kivételest kell keresnie. Hozzá kell fordulnia tanácsért, útmutatásért.
A keresztyén ember életében pedig sok értékes és érdemes személy van, de csak egy igazán Kivételesről tudhatunk. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus!
Sokáig nem értettem ezt a bibliai hasonlatot. Kissé távolinak és az egész szöveg tartalmával összeegyeztethetetlennek tűnt Jézus Krisztus fenti mondása. Kik a gyerekek, kiknek énekelnek és zenélnek?
Ahogy azonban egy kicsit jobban elgondolkodtam a szövegen, úgy érzem eljutottam egyfajta megoldásra. Ezt szeretném most veletek megosztani!
A gyerekek a nép, s ezen belül is a népnek a hatalomdiktáló, farizeusi rétege. Ők azok, akik fütyülnek, diktálják az értelmezés, a korszellem az általánosan elfogadott viselkedési mód dallamát. S természetesen a hatalomnak ez a fajta attitűdje az évezredek alatt semmit sem változott. A hatalmasok, mindig és minden esetben szeretnénk vezető, diktáló pozícióba kerülni.
A közönség pedig, akinek a lelkes vagy éppen gyászos taktusok szólnak, pedig nem más, mint Keresztelő János és Jézus.
A gyermekek előbb víg dallamot próbálnak diktálni, amely pedig gyökeres ellentétben áll Keresztelő János gondolataival. A Keresztelőtől érkező hatalomkritika nem kedves a vezetők fülének, s szeretnék ennek az élét venni a vidám, „felelőtlen” dallamokkal. Sikertelenül…
"De kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és ezt kiáltják a többieknek: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok; siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok. Mert eljött János, aki nem eszik, és nem is iszik, és ezt mondják: Ördög van benne! Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja! De cselekedetei által nyert igazolást a bölcsesség." Mt 11, 16-19
Jézus Krisztus megjelenésével, a bűnösökkel és vámszedőkkel együtt vacsoráló Megváltó hatására ez a víg dallam gyász énekké alakul át. Nincs helye örömnek, megváltásnak, megbocsátásnak . Szomorú dallamokkal kell ellensúlyozni a Krisztus által hirdetett örömhírt. Ez a próbálkozás is sikertelen. Isten szolgái, és maga Isten sem úgy ugrál, ahogy azt az emberek, vagy a hatalom diktálja!
Érdemes ezen elgondolkodni! Keresztyén ként példa értékű, mind a két elődünk viselkedése. Egyik sem volt a piacon üldögélő, önmagukat vezetőnek gondolt gyermekek bábjává. Vajon mi mennyire vagyunk bábok!? Az általunk tolmácsolt üzenet mondandójára, módjára mennyire teszi rá a kezét a hatalom? Képesek vagyunk-e megtalálni az egyéni, Istennek tetsző hangunkat, vagy pedig egyéniség nélkül beállunk az aktuális táncot lejtő szolgák sorába?
