"A közöttetek lévő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek lévő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak."
Úgy érzem üzenet ez az ige a reformáció havában és Kálvin János évében. S itt nem a kényszerről, az önkéntességről, nyerészkedésről, készségről, uralomról, hanem valami egészen másról is beszélhetünk. Egy a sorok között szinte láthatatlanul megbújó szóról: „közöttetek”.
„Közöttetek” Hatalmas kérdéseket vet fel ez az egyetlen szó! Vajon mi keresztények, presbiterek, vezetők, lelkipásztorok a nyáj között vagyunk-e? Vagy valami kis elefántcsonttoronyban, elérhetetlenül trónolunk? Együtt lélegzünk, létezünk-e embertársainkkal, vagy külön kasztban képzeljük el az életünket?
A „Közöttetek lévő nyájat”. Közénk engedjük a nyájat? A nyájnk nyelvén beszélünk, vagy a kis kánaáni frázisainkat használjuk? A nyájjal élünk, vagy amíg a nyáj a mezőn legel, addig mi a sátorban dőzsölünk?
Jusson eszünkbe magának Jézusnak az élete! Vajon nem együtt élt, mozgott és létezett a nyájjal? A nyáj nyelvén beszélt, a nyáj problémáira kereste a megoldást.
Vizsgáljuk felül magunkat a reformáció ünnepének előestéjén és merjünk a nyáj közzé lépni, hogy az közösségbe kerüljön velünk!
