„Ezt mondja a Seregek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Amálék Izráellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból. Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és a csecsemőket, az ökröket és a juhokat, a tevéket és a szamarakat! Saul és népe azonban megkímélte Agágot, meg a juhoknak és marháknak a legjavát, azaz a másodellésüket, meg a bárányokat és mindazt, ami szép volt.” 1Sám 15; 2, 3, 9
Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a mai igét, akkor úgy fogja érezni, hogy első pillanatra Isten nem egy pozitív személyiségnek tűnik fel benne. Úgy tűnik, hogy elrendel egy kvázi népirtást. Ebben a pillanatban a kedves neohumanista felebarátaink úgy érzik, hogy szaván fogták a Mindenhatót. Az ember jó, Isten pedig bosszúálló szerepében tűnik föl.
A mai humanista barátaink, egy valakit ítélnek el, azokat a személyeket, akik súlyos emberiség elleni bűntetteket hajtottak végre. Gulág, Holokauszt, Szebrenyica, ártatlan Kurdok és még sorolhatnánk tovább. Ezeknek az égbekiáltó gazságoknak az elkövetőeiméltán rászolgáltak a büntetésre.
Ha megnézzük a Bibliát, akkor egy egészen különleges dolgot látunk. Isten nem Istenségét akarja bizonyítani ezzel a felhívással, hanem egy súlyos, a múltban elkövetett embertelen büntetet akar számon kérni. Az Izraeliek embertelen megalázásukat és helyzetük gaz kihasználása miatt vesznek elégtételt.
Ettől függetlenül még mindig úgy érezzük, hogy Isten a fő „gonosz” a fenti sorokban. Kemény döntést hoz, de az embernek még Isten keménységét is sikerül űberelnie. Nézzük meg egy pillanatra, neohumanista barátainkkal együtt Sault.
Úgy érzem, hogy Saul és tette ennek a történetnek a valóságos mélypontja. Saul áthágja Isten parancsát, önös érdekből az állatok legjavát meghagyja a hadjárat alatt. S nézzünk a szívünkbe, ezek vagyunk mi. Saulnak eszébe sem jut a nők és gyerekek, öregek és ártatlanok megmentése. Csak a zsákmányra koncentrál. Kegyes álcával próbálja menteni, ami menthető a zsákmányból. Ha valaki igazán szánalma és tragikus, akkor Saul. S mi vagyunk vele együtt.
Lehet Istenre mutogatni, mert nem értjük tetteit. Mindezt lehet, sőt kell is, hiszen így jutunk közelebb hozzá. Viszont nem árt észrevenni saját hibáinkat. Ha Isten sokszor első pillanatra kegyetlenül cselekszik jusson eszünkbe Saul és az, hogy mi bármelyik pillanatban tudjuk überelni Istent.
