„Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” Lk 24, 21

Olyan szép és annyira mai a tanítványok mondata. Mi abban reménykedtünk... Megdobban a szívünk, s arra gondolunk, hogy milyen kevés ember képes manapság a reménykedésre, az igaz reménykedésre. Szinte senki, s ha van is valami remény féle, akkor az olyan álságos, hamis reménység.

Szinte mindenre tudunk hamis reménységgel tekinteni. Képessé tettek minket rá... A remény ha meg utoljára – tartja a mondás -, s talán pontosan ezért a hamis remény segítségével lehet az utolsó garast is kihúzni az emberek zsebéből. Reménység=potenciális fogyasztó. Reméled, hogy meg tudsz szabadulni törlesztőrészleteidtől? Instant válasz: Adóság rendező adóság. A remény hal meg utoljára...

De a tanítványok olyan szép dologban reménykednek! Ő fogja megváltani... S erre jön a kevésbé szép folytatás: „De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” Ez a mondat felül ír mindent. Gyökeresen átrajzolja a tanítványokról alkotott képünket, s valami súlyos dologra akarja felhívni a figyelmünket!

Pál apostol arról ír: hogy megmarad a hit, remény és a szeretet. Mai kis részünkben egy haláltusának lehetünk tanúi. A remény hal meg utoljára... S itt bizony haldoklik, a hit nélkül nem képes megállni önmagában. A hit nélkül bármennyire is szívet melengető, de nem más mint egy nyomorék valami. Akárcsak a Szentháromság, a remény sem képes jól funkcionálni a hit és a szeretet nélkül.

A húsvét utáni tanítványi közösségre, és ránk különösen is érvényes, hogy a reménységet hittel kombináljuk. A remény önmagában szép, de rozoga. „Pedig mi abban reménykedtünk...” lehet, hogy csak én érzem így, de van ebben valami „vagy bejön vagy nem jön be” felhang. S talán pont a hitnek a hiánya okozza ezt.

Ahogy érezhető ez a hiány ebben a pár sorban, úgy érezhető az életünkben is. Én azt javaslom mindenkinek, hogy erősítse a hitét. Jézus villám gyorsan felismeri, hogy a tanítványok lelki életében – hitében – nincs rendben valami, s higgyük el ugyan ilyen gyorsan felismeri az átlag szemlélő, a nem egyháztag az életünkben, ha valami nincsen rendben, ha kilóg a lóláb.

Az ökumenikus imahéten a közösséget, a keresztyén emberek egységes világát éljük és mutatjuk fel. Döntő fontosságú, hogy az emberek a minden napok „reménytengere” mellett érezzék a belőlünk áradó hitet. Erre talán mindennél nagyobb szükségük van...