"Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” Lk 15, 4
A példázat által lefestett kép talán a Biblia legismertebb képe. Az elveszett juh után kutató és azt örvendezve haza vivő kép a legszimpatikusabb kép amelyet Jézusról alkothatunk. Kedves számunkra egy olyan pásztor képe, aki mindent megtesz azért az egyért, aki elcsatangolt.
Ezt a példázatot általában két oldalról szokták értelmezni, az egyik a Pásztor oldala a másik, pedig az elveszett juh oldala. Ám hamar feltűnik, hogy van egy harmadik szereplője is ennek a történetnek. Ezek pedig a pusztában maradt juhok. Őket otthagyja a Pásztor a pusztában, míg az elveszett juh keresésere indul. Első pillantásra nincs ebben semmi különös, de ha jobban bele gondolunk, akkor nem kis dologról van itt szó...
A puszta, a pusztában való lét az ókori ember számára talán a legborzasztóbb dolog lehetett. A puszta a vadállatok, a szellemek, démonok lakóhelyként nem a legnépszerűbb hely volt. A nyájat nem csak terelte a pásztor, hanem egyszersmind védelmezte is, s most ez a Pásztor ott hagyja a nyájat, a 99 bárányt a puszta kellős közepén...
Számtalanszor érezzük mi is így, Jézus különös gondviseléssel kísér valamilyen arra alkalmatlan embert, mi meg érdemesként ott állunk életünk pusztájában. Veszélyekkel és saját félelmeinkkel körül véve. Mit gondoljunk, most arról, aki így ott hagyott minket?
Szerintem mielőtt bármit is gondolunk két dolgot nem szabad elfelejteni! Az egyik, hogy a pásztor adott esetben értünk is utánunk jönne. Nem jókedvéből hagyja ott a nyájat a pásztor, biztos vagyok benne, hogy szorongó szívvel tette ezt, maga is félve attól, hogy mi lesz a pusztában maradottakkal. A másik, ami fontosabb az, hogy észre kell vegyük nem vagyunk egyedül. 99 állat, még ha az juh is komoly erőt jelenthet. A kérdés az, hogy együtt tudnak-e maradni.
Az hogy nyájként él és létezik a keresztyén gyülekezet, nem csak azt jelenti, hogy mint a birkák követik a pásztorukat, hanem azt is, hogy veszély, elhagyottság érzése, szorongás, félelem idején is tud összetartó közösségkén funkcionálni.
S szerintem ennek Jézus a Pásztor is örül. Hiszen mennyivel nyugodtabban és sikeresebben keresheti az elveszett szíveket, ha biztos lehet abban, hogy a nyáj, amit hátrahagyott nem széled el és bomlik fel, hanem megteszi azt amire elhívatott. Igazi közösségként létezik...
