"Összerogyott Bél, leroskadt Nebó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek." Ézs 46, 1-2
A Biblia olyan menekülőkről beszél, akik magukkal hurcolják bálványaikat. Isten szobrokat, amelyeknek meg kellett volna őket védeni, oltalmazni, segíteni. Amolyan pályát tévesztett bálványok ezek. Az ember azért készítette őket, hogy diadalt arasson segítségükkel, nem pedig a menekülésben sorstársakat találjon bennük. Ám ezekre a bálványokra még így is égető szükség van…
Oly annyira, hogy első osztályon utaztatják és utaztatjuk őket. Veszélyeztetve ezzel első sorban a felebarátunkat, de önmagunkat is. Sajnos gyakran lehet látni a híradóban olyan képek, amikor egy csapat menekült kapaszkodik a teherautókon, vagy ott ülnek szorosan egymás mellett a visszavonuló sereg tankjainak a tetején. Szomorú kép ez. Ám a Biblia képe még szomorúbb!
Gondoljunk csak bele! A kor teherautója a szamár volt. S gyerekek, betegek, özvegyek, árvák és öregek helyett egy tárgy utazik rajta.
Igen sajnos ez a kép nem csak az ókor menekültjeinek, hanem a mai világ nyomorultjainak is valóságos. Az fejlett Nyugat, halladást, pénzt, önmegvalósítást bálványozó tagjai, szépen lassan mindenkit leszorítanak a planétáról. Nem érdekel minket senki, csak az amúgy haszontalan bálványunk utazhasson a neki megfelelő helyen.
Van valami megkapó őszinteség és aktualitás abban, ahogy a szamarak roskadoznak a bálványok terhe alatt. Nem ismerünk magunkra? A civilizáció teljességgel haszontalan bálványai, előbb szépen lassan leszorították a valóban elesetteket a szamárról, majd pedig magát a szamarat is szépen meggyilkolják. Mi marad? Egy ember, egy mozdíthatatlan tárggyal, egy döglött szamárral, meg temérdek halottal. Ez nem egy kedves kép…
Számomra akarva akaratlanul is a Föld nevű bolygó, és sok milliárd lakója jutott eszembe a bálványok terhe alatt roskadozó szamárról. Úgy érzem, nem kell ecsetelnem, hogy hűn szeretett szamarunk az utolsókat rúgja, s mögöttünk pedig egyre nő a csonttá soványodott menekültek sora.
A kérdés mindig az, hogy ki ül a szamáron! A Virágvasárnapi tömeget Jézus vezetette egy szamár hátán! A szamár egészséges volt, az emberek örültek… Az utolsó utáni pillanatban jó lenne őszintén elgondolkodni azon, hogy kit kellene a szamár világunk hátára ültetnünk!?
