"Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért, és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen..." Kol 2, 1

Manapság, ha egyáltalán küzdünk valamiért, akkor az első sorban önmagunk vagyunk. Eddig is rögös az út, ám a másokért küzdés szinte tovatűnt a múlt messzeségében. Ma nincsenek nemzeti hősök, csak önmagukra gondoló politikusok. Nincsenek Széchenyik, akik a birtokaik jövedelmét a haza épülésére ajánlják fel - inkább a haza jövedelmét a saját birtokaik számára -

A ma hőse, első sorban az, aki önmagért harcol vagy legfeljebb a családjáért bocsátkozik a küzdelembe. Szomorú, de igaz: Pál szavait nem igazán értjük.

Az apostol a levél megírásakor még nem járt Kolosséban. Minden, amit hallott róluk, az másodkézből származó információ volt. Valaki mondta, hogy ez meg az történ. És mégis küzd értük... Amikor magáért is elég lenne kiállni, hiszen börtönből írja ezt a levelet!

Nekünk ezzel kapcsolatban természetesen vannak ideáink. Megsegítjük a rászorulót, egy kis pénzmagot küldünk a rákos gyereknek és még sorolhatnánk tovább. A lényeg a lényeg, a küzdelemig soha sem jutunk el. A másik ember annyira távol került tőlünk, hogy az érte való „áldozatos” küzdelem teljességgel értemét vesztette.

Amúgy egy másik kérdés is jogos. Hogyan lehet küzdeni egy olyan dologért, amiben önmagad nem vehetsz részt? Úgy érzem pontosan ez az egyik fő üzenet ennek az Igének. S ez járja át az egész Kolosséi levelet.

Érdekel a másik. Foglalkoztat a másik közösség, ország és gyülekezet. Pált annyira érdekelte, hogy egy máig maradandó levelet alkotott – Isten kegyelméből -. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mi mire vagyunk képesek hasonló helyzetben?

Érzékenyek vagyunk-e a saját problémáinkon kívül mások problémáira? Mi hány lapot tudnánk megtölteni azokkal a gondolatainkkal, amiket a földgolyó többi keresztyénére szánunk? Minden szentimentális ömlengés nélkül kérdezem: Vajon túl látunk-e saját kis közösségeinket, országhatárunkon és egyáltalán észrevesszük-e azt, aki minket személyesen nem ismer?