A király ilyen énekkel siratta el Abnért: Milyen gyalázatos halál jutott Abnérnak! Nem volt megkötve kezed, lábad nem volt bilincsbe verve: úgy estél el, mint akit álnokok ejtettek el. Ekkor még jobban siratta őt az egész nép. Még aznap eljött az egész nép, hogy étellel erősítsék Dávidot, de Dávid megesküdött, és ezt mondta: Úgy segítsen Isten most és ezután is, hogy naplemente előtt sem kenyeret, sem mást nem eszem! Amikor megtudta ezt az egész nép, helyeselte, ahogyan helyeselte az egész nép mindazt, amit a király tett. És megértette az egész nép, egész Izráel, hogy nem a királytól eredt Abnérnak, Nér fiának a megölése. 2Sám 3, 33-37

Hát mi tagadás nem volt valami gyors felfogása a népnek. Dávidnak semmi köze nem volt az egész orgyilkossághoz (2Sám 3, 27), ám mégis meg kell tennie mindent, annak érdekében, hogy elzárkózzon előle.

Nem akarom elvetemült Biblia kritikusként megkérdőjelezni Dávid gyászának mélységét, de úgy gondolom, nem árt elgondolkodni azon az apró megjegyzésen: „És megértette az egész nép, egész Izráel, hogy nem a királytól eredt Abnérnak, Nér fiának a megölése.” Nyilván érzékenyen érintette a gyász Dávidot, ám megértette, hogy a gyászának kifejezése az eljövendő nemzeti egység egyik pillére lehet.

Iránymutató ez számunkra. A mai egyház is olyan helyzetben él, amikor bizonyos dolgokban – túl az egyéni sérelem érzeten – állást kell foglalni. Dávid is megtehette volna, hogy gyászát önmagában rendezi el. Nem lett volna ez sem hazug és képmutató dolog, hiszen a beszámolóból kiderül, nem a hatalmi harcok, hanem a személyes bosszú állt a gyilkosság hátterében (2Sám 2, 22-23).

Sok múlik az állásfoglalásunk módján. A nép ennek alapján méri le, hogy mennyire vagyunk érintettek a problémás kérdésekben. Dávid remekül kommunikálta gyászát a nép felé, nemtetszésének és fájdalmának roppant okos módon adott hangot.

Az egész népet maga mellé állította gyászával. Eddig csak Júda törzse volt mellette (2Sám 2, 4), helytállását azonban, már „egész Izrael” díjazta. S ezt nem vérengzéssel sikerült megszereznie. Nem ölték meg Jóábot és családját, a király inkább személyes példamutatásával nyerte meg az embereket. Le kellene számolni azzal a tévképzettel, hogy a bosszú az a legjobb összekovácsoló erő. A példamutatás és a helyes hozzá állás sokkal eredményesebb. Tulajdonképpen erről beszél a fenti Ige is!

Mi mennyire tudunk helyesen állást foglalni veszélyes kérdésekben? Megtaláljuk-e a helyes utat a bosszú és a személyes egyet nem értés között. Nemzetet összekovácsoló erő lehet az egyház helyes állásfoglalása!