Apja, Zakariás, megtelt Szentlélekkel, és így prófétált: "Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki.” Lk 1, 67-68

Ha egy gyermek születik erre a világra, akkor a szülei semmi másról nem akarnak tudni csak róla. Még jó pár hétig, hónapig és évig az lesz a téma, hogy a kis X/Y mit csinált, milyen édes volt, mit szeretett enni. Az ember arról szeret beszélni, ami betölti a szívét, s az öröm különösen is jó „helykitöltő” anyag. Nem kell tehát azon csodálkozni, hogy Zakariás hajlott kora ellenére éneket énekelt, hiszen az egyik legnagyobb örömöt élte át, gyermeke született.

Aki csak úgy átfutja a sorokat talán elsőre fel sem tűnik neki a megdöbbentő tény. Zakariás éneke nem a saját gyermekéről szól. A kis Keresztelő Jánosról is tesz említést, de az egész ének közép pontja Isten dicsőítése a megszülető Jézus Krisztus miatt. A boldog apa, első sorban nem a saját gyermekéért ad hálát, hanem Isten kegyelméért. Az Istenben való örömébe szövi bele a saját örömét.

Szomorú, hogy Istennel csak a bánatunkat osztjuk meg (Krisztus a barátunk, milyen rossz lehet áladónak panaszkodó barátját hallgatnia). Ezerszer sírjuk ki magunkat a vállán, s arra kérjük, hogy segítsen elhordozni a terhet. Avatkozzon közbe, folyjék bele a problémáinkba és segítsen azok elhordozásában. A bánatunkba bele akarjuk szőni Isten segítségét!

Az örömmel mintha féltékenyebben bánnánk. S itt az öröm alatt nem a „bűnös” örömöket értem, hanem általában az örömöket, még a „vallásos” örömöket is. Ezt önfeledten ki akarjuk sajátítani, sokkal kulturáltabb módon, olyanok vagyunk, mint az örömünnepet járó barbárok. Nem akarunk közel engedni senkit, ez a mienk, ne zavarjon senki, mert szeretnénk maradéktalanul kiélvezni a helyzetet! S nem csak a világtobzódó emberei, hanem a keresztyének is sokszor állnak ilyen érzéssel az élethez. Nem egészen fer ez a helyzet…

Nem mondom azt, hogy pontosan úgy járjunk el mint Zakariás. Nem várom el senkitől, hogy amikor megszületik a gyereke, akkor ne a gyerek osztályra nézzen be, hanem siessen a templomba. Zakariás helyzete, nagyon-nagyon különleges volt, de éppen különlegességében iránymutató! Örüljünk, de még a legsajátabb örömünkbe (pl.: gyermekünk feletti öröm) merjük bele vonni Istent. Nem foszt meg minket tőle, sőt ahogy Zakariás örömének forrását, a kis Jánost is megáldotta, úgy a mi örömünk forrását is megáldhatja!