"Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt." 2Sám 9, 3, 12-13

A keresztyének sokszor irtóznak attól, hogy belevonódjanak a közélet mindennapi ügyeibe. Úgy tartják, hogy Isten elrendezi az életüket, nekik semmi keresni valójuk sincs ezekben a piszkos ügyekben. Jobb kivonulni, hiszen így nem esik csorba a keresztyén erkölcsökön.

Egyre inkább ráébredek arra, hogy Dávid remek politikus volt. S a Biblia pedig roppant finoman és elegánsan tud fogalmazni a kényes kérdésekben!

Dávid töretlenül meg volt győződve arról, hogy Ő az Isten kiválasztottja. Erről tanúskodik a 2Sám 7, ahol ígéretet kap Istentől utódja hatalmának megszilárdítására. Én úgy vélem, hogy a mostani tettét nem hatalomféltés vagy a kételkedés vezette, hanem valami féle bölcs belátása annak, hogy Isten ígéretében való bizalom nem jelent egyet a fej homokba dugásával.  

Dáviddal Izraelben új királyi dinasztia veszi kezdetét. Saul ága kihaló félben van, már csak egy unokája és dédunokája él Saulnak. Az unoka (Mefibóset) egy sánta ember, aki amúgy sem lett volna alkalmas az uralkodásra. S ennek a férfinak egy kisfia, akit Mikának hívtak. Ebben a történetben, valahol mélyen nem csak egy mondat erejéig van szó Mikáról!

Miká volt a Saul-dinasztia egyetlen és utolsó örököse. Ha valakinek, mondjuk egy hadsereg parancsnoknak, vezetőnek, főembernek az jutott volna az eszébe, hogy lázadozik egy kicsit, akkor nem lett volna kétséges, hogy kit vetnek be adu ászként.  Akárcsak az európai történelemben, itt is könnyen előkerülhetett volna egy régen elfelejtett örökös. Az uralkodásra alkalmatlan unoka egészséges fia. Az egészet olyan középkori hangulat lengi körül…

Dávid jól dönt. Nem teszi el láb alól a „vér”szerinti örökösöket, nem száműzi őket, hanem maga mellé veszi őket. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a hatalmát félti, de ha egészében nézzük Dávid életét, akkor megértjük, hogy elég öntudatos volt ahhoz, hogy ne így gondolkodjon.

Inkább az országát akarta megkímélni, s végső soron a megmaradt Sauli ágat, barátjának, Jonatánnak a családját sem akarta kitenni szánalmas politikai játékoknak. Okos volt Dávid.

Nem felejtette el, hogy Isten vele van, de emellett józanul gondolkodott. Igen a mai közéletbe olyan emberek kellenének, mint Dávid! Nem a hatalmukat féltik – tudják, hogy Isten eszközei -, s pontosan ezért képesek értelmes döntéseket hozni. Nem a félelem, hanem a belátás – ország és emberek érdeke - irányítja döntéseiket.