„De a király ezt felelte Absolonnak: Ne menjünk el, fiam, mindnyájan, hogy ne legyünk a terhedre! És bár unszolta őt, nem akart elmenni, hanem megáldotta őt.” 2Sám 13, 25

Dávid bűne Betsabéval csak a problémahalmaz kezdete volt. Dávid tönkre teszi egy másik ember családját, s ezzel gyakorlatilag a saját családja is szakadozni kezd. Talán nem véletlen, hogy pontosan a szexualitás mentén reccsen meg, az addig mintauralkodói dinasztia! Dávid egyik fia szerelmes lesz a saját húgába és fondorlatos módon megerőszakolja. Ezt pedig a testvérbosszú életet követelő tragédiája követi.

Mai Igénk éppen a testvérbosszú végkimenetelét mutatja be. Dávidot gyakorlatilag csőbe húzza saját fia és elcsalja a testvérét az atyai házból, hogy aztán megölje. Ha valaki elolvassa ezt a fejezetet (2Sám 13), akkor Dávidot abszolút passzív szemlélőnek látja. Ott történik minden az Ő udvarában mégis tehetetlenül szemléli az eseményeket. Nem szólal fel és nem gondoskodik a védelemről – Lehet, hogy eljátszotta a becsületét? Ki akar vonulni? Egy kis csendességre vágyik? -. Nem tudjuk, de távol maradása tragikus eredményre, testvérgyilkosságra vezet.

Van a történetben egy beszédes mondat: „… hanem megáldotta őt.” S ez után az áldás után elment Absolon és meggyilkolta testvérét! Keresztyénként is sokszor tapasztaljuk, hogy az áldásaink nem „fognak”. Valakire áldást mondunk és nem történik annak az életében semmi. Keserű, de valós megtapasztalás mindez.

Van egy ifjúsági ének, ami így kezdődik: Tégy Uram engem áldássá… Dávid áldása nem érte el a hatását, de hogyan is érte volna el a hatást, amikor egy olyan ember szájából hangzik el, aki valamiért kimarad az eseményekből. Nem szólal fel, nem cselekszik, nem veti be tekintélyét, apai szeretetét.

S valóban így van ez velünk és sokszor a karácsonyi örömüzenettel is. Beszélünk, áldunk, Krisztusról szólunk az embereknek, s nem történik semmi változás. Lehet, hogy nekünk is észre kellene vennünk, hogy borzasztóan messze kerültünk a dolgoktól. Csak áldásunkkal veszünk részt a világ  - a félre siklott globális család – életében. Nem tesszük magunkat áldássá.

Pedig egy ilyen keresztyénségre lenne szükség. Aki nem kivonul, bánatosan elereszti a gyeplőt, áldást mond, hanem áldássá lesz. Tevékeny és hatékony biztonsági erőként lép fel a világban, bele kerül a sodrásba és megpróbálja rendes mederbe terelni azt . Az áldás ereje nem feltétlenül a szavakban rejlik – azt mágiának hívják -, hanem a tettben, abban a tettben, amit Isten munkál ki benünk!