Reformatica

„Távozzatok, távozzatok, vonuljatok ki onnan, tisztátalan dolgot ne érintsetek! Vonuljatok ki belőle, tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok! De nem kell sietve vonulnotok, nem kell futva mennetek, mert az Úr jár előttetek, Izráel Istene lesz mögöttetek is.” Ézs 52, 11-12

Életünk napjai kétség sem férhet, hozzá gyorsan peregnek. A civilizáció, a technika, az élet és a mindennapok folyamatosan gyorsulnak. S az ember úgy érzi, hogy ezzel együtt a rá szabott idő is egyre gyorsabban telik. Régen az élet teljességét megélte egy 50 éves ember, ma pedig még egy 80 éves Isten gyermeke is csak töredékét látta az őt körbe vevő világnak.

Valamiféle menekülésnek fogjuk fel az életet, amely igyekszik menekülni a mulandóság ádáz csapdája elől. S ebben a menekülésben az ember természetesnek érzi, hogy mindent meg kell ragadnia. Amikor ezt az Igét elolvastam ezek az érzések merültek fel bennem. Ahogy az Isten népe ki akart törni a fogságból, úgy akarunk mi is leszámolni a benünket egyre jobban szorongató idővel.

Úgy gondolom, hogy az itt elmondottak valóságával mindnyájan szembesülünk, de sok mindent nem tudunk vele kezdeni… Hiszen így megy ez!

A keresztyénségnek azonban van Örömhíre, gyógyító üzenete, erre az érzésre is. A Biblia arról beszél, hogy az Isten egy hatalmas zárójelbe tette mindezt. Egy olyan zárójelbe, ahol van bőven idő mindenre, ahol van elég idő kivonulni, megszabadulni, dönteni tiszta és tisztátalan között, keresni és kutatni, hogy mi a jó és mi helyes.

A matematikában mindenki jól tudja, hogy a zárójelben a műveletek, előjelek néha elég érdekesen viselkednek. S úgy gondolom, pontosan így van ez Isten zárójelében a mi életünkkel is. Ha a belsejében vagyunk, akkor egyszerre minden máshogyan történik. Megváltoznak a műveletek és az előjelek…

A keresztyén embernek nem kell sietnie. Mögöttünk nem adóságok, kísértő múlt, félre értelmezett jövő, régi sebek, hanem a teremtő Isten jön. Minket nem kerget a Tatár, hanem éppen ellenkezőleg, Isten vezet.

A keresztyén embernek nem kell sietnie. Előttünk nem képlékeny jövő, kilátástalan helyzet, anyagi létbizonytalanság, kétségbe ejtő egészségi állapot halad, hanem a teremtő Isten mutatja az utat. Minket nem a világtalanok vezetnek, hanem az Örök világosság mutatja az utat.

Ha ez így van. Bátran húzzuk be a kéziféket. Nem kell kapkodni, nem kell mindent megérinteni, nem kell sietni. Isten kegyelmének a zárójelében van időnk mindenre! Nyugi…

"Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” Mt 5, 43-45

Az ellenség, ellenfél alapvetően azért van, hogy legyőzzük. Egy versenyzőtől végtelenül bárgyú dolog volna azt várni, hogy hagyja elveszteni a versenyt. Az Ő ellenfele, aki mindent megtesz a győzelem elnyerésért, méltó ellenfélre kell találjon a személyében.

Csak gondoljuk végig! A „ne gyűlöld ellenségedet” parancsban, Jézus nem tiltja meg a harcot, a győzelmet az ellenség felett!

A keresztyének sajnos sokszor nem akarnak győzelmet aratni. Hiszen a győzelem pillanatát kemény harcok előzik meg, s ezek a kemény harcok távol állnak a Jézusi parancsolat igazi lényegétől. A harcot feltétlenül valami véres öldökléssel, vagy pedig kemény szócsatákkal azonosítjuk. A harc azonban lehet ennél sokkal nemesebb dolog is. A küzdelemnek a nemesebb módjára akar rámutatni Jézus…

Az ősi Japánban élt egy embercsoport, akiket Szamurájoknak hívtak. Ezek a szamurájok egy különleges etikai kódex, a Bushidó (harcos útja) szerint élték életüket. A harcnak, egy olyan végtelenül szakrális, művészettel átszőtt, és nemes módját gyakorolták, amely előtt a nyugati ember még mindig csodálattal áll. Amikor Európában kiegyenesített kaszákkal rohant egymásnak a csőcselék, akkor egy apró távol keleti országban a kor legkiműveltebb emberei, az egymásnak megadott maximális tisztelet mellett szálltak élet-halál harcba. Lehet ezt máshogy csinálni, lehet más a „harcos útja”.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy lehet más a keresztyén harcos útja is! Akárcsak a Szamurájok egy különleges kódex mentén alakították mindennapi harcaikat, úgy mi is a Biblia szerint alakíthatjuk életünk csatáit. Ha jobban végig gondoljuk a fenti Igét, akkor rájövünk, hogy Jézus itt nem a harc nélküli létről beszél, hanem a gyűlölet nélküli hadviselésről. A szeretet és imádság embert próbáló harcáról!

A keresztyén harcos mindig két dologért küzd. Az egyik a rá támadó ember hiszen Krisztus katonája mindig embertársáért harcol. Az ellenségért könyörög Istenhez, akárcsak Krisztus imádkozott azokért, akik megfeszítették. A másik harcot pedig önmaga ellen vívja. A könyörgés nap, mint napi véres leszámolást jelent saját dühünkkel és akaratunkkal. A keresztyén harcos mindig kétfrontos harcot vív, s pontosan ezért van szüksége Jézusra..

A keresztyénség hatalmas felelősége, hogy felmutassa a világban, a gyűlölet nélküli harc lehetőségét. A világ tele van a globális és személyes harcok tömkelegével, senki sem tudja elképzelni, hogy a szeretet, megértés, türelem, imádság képes fegyverként funkcionálni ebben az ádáz küzdelemben. Pedig igen, s ez az út a nemesebb küzdelemhez. S itt kezdődik igazán a másik út…

"Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is." Mt 5, 38-39

Mindig is csodálkoztam a harcművészeken, akik felé elindítanak egy ütést s látványos védekező csapásokkal elhárítják azt. A legizgalmasabb az, amikor a fejre mért ütés valamilyen a külső szemlélő számára érthetetlen módon, az ellenfél gyomrában köt ki. Egy ilyen mozdulat, gyakorlat elsajátítása azonban rengeteg önfegyelmet igényel.

Önfegyelem, hogy az ember ne rettenjen meg a rá mért ütéstől. Tudja higgadtan fogadni, hiszen ha összerezzen, megtántorodik, elhúzódik, akkor az egész gyakorlat hatástalanná válik. A végletekig pontosan kivitelezett gyakorlatra van szükség ahhoz, hogy az a bizonyos ököl a gyomorba kerüljön!

De jogosan fogalmazódik meg bennük a kérdés, hogy miért beszélünk most ütésekről, amikor Krisztus éppen ezek ellen emeli fel szavát. Mi keresni valója van az ökölnek, egy olyan helyen, ahol a mások orca odatartásáról van szó.

A keresztyén ember, amikor az arcát ütik és a másikat tartja oda, akkor egy bonyolult gyakorlatot végez. Akárcsak egy harcművész - a külső szemlélő számára érthetetlen -, egy nem várt helyre irányítja minden ütő erejét. Amikor  másik orcánkat is megütik, akkor ezzel párhuzamosan az ellenfél szívére mérünk csapást. Így tehát a saját igazságunkról való lemondás, közel sem olyan passzív cselekedet, amint azt sokan gondolják.

S természetesen ahogy a harcművésztől fegyelmet követel a gyakorlat, úgy követel fegyelmet, Krisztus iránti elkötelezettséget a másik orca odatartása. A Krisztusi segítség nélkül vagy megrettenve elhúzódunk, vagy pedig a szívre mért, lelki ütés helyett, egyszerűen eltörjük a felebarátunk orrát. Pontosan ez amit Jézus szeretne elkerülni!

Érdemes két példán elgondolkodni, Mahatma Gandi és Martin Luther King erőszak mentes ellenállásán. Ezek az emberek megélték milyen érzés oda tartani a másik orcát, s átélték azt az élményt is, hogy az első pillanatra vesztettnek tűnő helyzetből, a szívre záporozó rejtett ütések hatására hogyan tántorodott meg egy erős ország, s egy kirekesztő társadalom.

A tarts oda a másik orcádat, ilyen szempontból vizsgálva hatalmas fegyver. Társadalmat, országot megváltoztató erővel rendelkezik, ám ami számunkra talán fontosabb az, hogy saját életünk minden napjaiban is képes leteríteni a leghevesebben vagdalkozó felebarátunkat!

“"Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében.” Mt 5, 27-28

A paráznaság a keresztyén mumus. A bűnök bűne, a legtűrhetetlenebb dolog, amelyet egy önmagára valamit is adó, józan keresztyénnek el kell ítélnie. S nincs is ezzel probléma. A paráznaság valóban egy megalázó, és elitélendő dolog!

Nem tudom, hogy elgondolkodtatok már azon, hogy mit is takar valójában ez a misztikus kifejezés, hogy paráználkodik? A keresztyének 90% erre bizonyára azt a választ adná, hogy az a paráznaság, amikor valaki vagy a házassága előtt él nemi életet, vagy pedig megcsalva a házastársát más férfival/nővel osztja meg a nemi életét. Ilyen egyszerű. Ha van házasság (ahol nem csalják meg egymást a felek), akkor nincsen paráznaság.

Jézus a Hegyi beszédben arról tesz bizonyságot, hogy az Ő etikai tanításai, gondolatai nem hogy kevesebbek, hanem éppen többek a farizeusok tanításánál. Jézus nem előre kész instant válaszokat akar adni, hanem az Isten és egymás iránti felelősség igényét igyekszik elplántálni az emberek szívében. Vajon mi is így járunk el ebben a kényes kérdésben?

Jézus a nemi tisztasággal szembeni igényét a végletekig fokozza. Nála már nem csak a tett, hanem a szándék is a gonosztól ered. De mi a helyzet velünk?

Én azt látom, hogy számtalan esetben a keresztyének, mint egy kanonikus választ, egy adu ászt vetik be a házasságot a paráznaság orvossága képen. Pedig ez nem feltétlenül igaz! A házasság sok mindenre jó, ám bűnt csökkenteni, eltörölni, semmissé tenni, nem jó. Ezekre a problémákra az egyedüli orvosság Jézus Krisztus lehet, s az Ő követésében eltöltött élet.

Jobb, ha bele nyugodunk, a házasság nem lehet orvosság a paráznaság kérdésére! Nem véletlen, hogy Jézus egészen a gondolat szintjéig levetíti ezt a bűnt. Hiszen a gondolat kilép az emberi struktúrákon, elképzeléseken, kötődéseken. Jézus világosan látta a helyzetet, a házasság nem egy gát, ami elzár a paráznaság bűnétől! Helyesebb lenne inkább azt hangsúlyoznunk, hogy Jézus közelsége óvhat meg ettől a bűntől.

Ha lehet egy képpel éljek, akkor a házasság egy egyszerű ház. Két ember kényelmesen, kellemesen, békében eltöltheti az életét benne. Ellen áll valamilyen szinten az eső víznek, még talán a viharnak is, ám az alapvető funkciója mégsem ez. „Csupán” fedelet akar adni két embernek. Nem kell magyarázzam különösebben, hogy az életben vannak elég kemény árvizek. S ezek megfékezésére a ház fala nem elég, komoly gátra és védművekre van szükség. A házasság körüli védmű és gát, amely a tényleges védelmet szolgálja Jézus Krisztus! Így talán egyértelmű, hogy tragikus tévedés összekeverni a ház falát, a gát masszív, méteres beton falaival.

Én személy szerint meg vagyok győződve róla, hogy a házasság a legtökéletesebb és Isten akaratát leginkább kifejező együtt élési forma. Éppen ezért házasságra szükség van! Nagyon nagy szükség! De nem szabad illúziókat táplálni vele szemben. Nem a házasság fogja meg oldani a paráznaság problémáját, hanem a Jézus Krisztusban élt élet…

"Összerogyott Bél, leroskadt Nebó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek." Ézs 46, 1-2

A Biblia olyan menekülőkről beszél, akik magukkal hurcolják bálványaikat. Isten szobrokat, amelyeknek meg kellett volna őket védeni, oltalmazni, segíteni. Amolyan pályát tévesztett bálványok ezek. Az ember azért készítette őket, hogy diadalt arasson segítségükkel, nem pedig a menekülésben sorstársakat találjon bennük. Ám ezekre a bálványokra még így is égető szükség van…

Oly annyira, hogy első osztályon utaztatják és utaztatjuk őket. Veszélyeztetve ezzel első sorban a felebarátunkat, de önmagunkat is. Sajnos gyakran lehet látni a híradóban olyan képek, amikor egy csapat menekült kapaszkodik a teherautókon, vagy ott ülnek szorosan egymás mellett a visszavonuló sereg tankjainak a tetején. Szomorú kép ez. Ám a Biblia képe még szomorúbb!

Gondoljunk csak bele! A kor teherautója a szamár volt. S gyerekek, betegek, özvegyek, árvák és öregek helyett egy tárgy utazik rajta.

Igen sajnos ez a kép nem csak az ókor menekültjeinek, hanem a mai világ nyomorultjainak is valóságos. Az fejlett Nyugat, halladást, pénzt, önmegvalósítást bálványozó tagjai, szépen lassan mindenkit leszorítanak a planétáról. Nem érdekel minket senki, csak az amúgy haszontalan bálványunk utazhasson a neki megfelelő helyen.

Van valami megkapó őszinteség és aktualitás abban, ahogy a szamarak roskadoznak a bálványok terhe alatt. Nem ismerünk magunkra? A civilizáció teljességgel haszontalan bálványai, előbb szépen lassan leszorították a valóban elesetteket a szamárról, majd pedig magát a szamarat is szépen meggyilkolják. Mi marad? Egy ember, egy mozdíthatatlan tárggyal, egy döglött szamárral, meg temérdek halottal. Ez nem egy kedves kép…

Számomra akarva akaratlanul is a Föld nevű bolygó, és sok milliárd lakója jutott eszembe a bálványok terhe alatt roskadozó szamárról. Úgy érzem, nem kell ecsetelnem, hogy hűn szeretett szamarunk az utolsókat rúgja, s mögöttünk pedig egyre nő a csonttá soványodott menekültek sora.

A kérdés mindig az, hogy ki ül a szamáron! A Virágvasárnapi tömeget Jézus vezetette egy szamár hátán! A szamár egészséges volt, az emberek örültek… Az utolsó utáni pillanatban jó lenne őszintén elgondolkodni azon, hogy kit kellene a szamár világunk hátára ültetnünk!?

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." Mt 5, 14-16

"Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak." Mt 5, 4

Kik a boldogok? A Biblia egy igen érdekes válasszal szolgál számunkra. Boldogok a sírók, szelídek, igazságra éhezők, üldözöttek, s ezek nyomán sorolhatnánk a végtelenségig. Ám valóban boldogok ezek a személyek? Én úgy gondolom, hogy igen is meg nem is. De pozitív gondolkodású reformátusként kezdjük a nemmel…

Én egy percig sem gondolnám, hogy egy éhező, elnyomott, igazságtalanságot szenvedő, síró ember boldog lenne. Az egyik legnagyobb önbecsapás a kényelmes Európából ilyen boldognak tekinteni ezeket az emberek. Akiket a történelem tett síróvá, elesetté, elnyomottá azok egyáltalán nem boldogok, sőt aktív irgalomra méltó szomorúságuk. Mert ezek az emberek áldozatként bizony szomorúak, ahogy az Isten is szomorú, amikor rájuk tekint!

De miről is beszél a Biblia!? Érdemes azt megfigyelni, hogy kikhez intézi Jézus a szavait. Jézus a sokaságtól elkülönülve a tanítványokhoz intézi a szavait. Amikor a boldogokról beszél, akkor nem a népre, az ő szenvedésükre tekint, hanem a tanítványok Jézusért való szenvedésére!

A szenvedés, nélkülözés, mint puszta tény, senkit semmikor sem tehet boldoggá. Jézus szavai itt az érte való szenvedésre utalnak. S igen valóban boldogok, mert a Jézusért vállalt és kapott szenvedés, igazságtalanság, gúnyolódás, sírás, mind-mind olyan dolgok, amelyek furcsa módon boldoggá teszik az embert. Azonban itt nem földi boldogságról, Isteni revánsról, hanem a Mennyek országában való boldogságról van szó!

S ha ezt felismerjük rengeteg dolgot tehetünk a valóban szenvedő fele barátaink érdekében! Az első és legfontosabb az, hogy nem álltatjuk magunkat! Nem keresünk megnyugtató megoldásokat. Olyan sokan mondják a fejlett nyugat emberei közül, hogy a természeti kultúrák, milyen romantikusak és igazak, mennyire békések és igazságosak. S mi is szeretnénk hozzájuk hasonlóvá válni. Mert ők nélkülöznek, de boldogok…

Keresztyénként fel kell vállalnunk és meg kell vallanunk, hogy az éhség, a háború zaja, a nyomor senkit sem visz közelebb Istenhez. Istennek más módszerei vannak! Az pedig már megint más kérdés, hogy mi mit kényszerítünk rá…

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy csak a Jézusért való önkéntes hátratétel a boldogság, akkor ezzel együtt azt is valljuk, hogy minden más az ördög műve! Ezért keresztyénként nem szabad domesztikált romantikával szemlélni fele barátaink nyomorát, hanem minden tőlünk telhető eszközzel enyhíteni kell fájdalmaikat. Krisztus nevében, önként együtt hordozni – még ha kicsiben is – a szenvedéseiket!