Reformatica

"Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. Mikor pedig odaért arra a helyre, így szólt hozzájuk: "Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek." Azután eltávolodott tőlük, mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: "Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket. Ekkor így szólt hozzájuk: "Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!"" Lk 22, 39-46

Kedves Bloggerek!

Örömmel tájékoztatlak benneteket, hogy Húsvét szent ünnepe alklamából vendégek veszik át a Napi Igét a blogon. Hétfőtől - Csütörtökig a Vértesi gyülekezet bűnbánati hetét követjük nyomon videó Napi Ige formájában.

Hétfőn: Jánvári Béla hajdúszováti segédlelkész

Kedden: Kocsis Áron hajdúnánási segédlelkész

Szerdán: Kóczián Viktória Debrecen Nagyerde-i segédlelkész

Csütörtökön: Nagy Péter Debrecen Nagytemplom-i segédlelkész

Ezúton szeretném előljáróban is megköszönni a segítségüket, s a szíves hozzájárulást, hogy a videókon megörökíthettem őket. S nektek pedig áldott húsvéti készülődést kívánni!

"Majd ezt mondta nekik: "Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen. Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva: És a bűnösök közé sorolták. Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik." Erre így szóltak: "Uram, íme, van itt két kard." Ő pedig azt felelte: "Elég!"" Lk 22, 36-38

Jézus szavai misztikusan és tőle szokatlan módon hangzanak. Cseréljék el ruháikat kardra, amivel elháríthatják az elkövetkező támadásokat. Márpedig ilyenek lesznek, Jézust a saját tanítványa elárulja, a főpapok el akarják fogni, s a nép is hamarosan ellene fordul. Minden összefog Jézus ellen, s természetesen vele együtt a tanítványok ellen is. Nem csoda ha ilyen helyzetben, fegyverkezésről beszél a Megváltó.

De nem is olyan meghökkentő mindez. Ha valaki arra számít, hogy atrocitások érik, akkor a legtermészetesebb, hogy igyekszik kiállni magáért és a tőle telhető módon megvédeni önmagát. Azonban ezek a védelmi mechanizmusok sokszor szeretnek eszkalálódni. Vegyük csak a hideg háborút, a világ legnagyobb fegyverkezési versenyét inkább az intézményesített paranoiai generálta, mint a valós veszély. Tanúságos mindez...

Az ige azonban kijózanító. Jézus két kardra mondja, hogy elég. Teszem fel a kérdést, mire elég két kard a templom őrség tapasztalt harcosai és a felbőszített tömeg ellenében? Valóban helyesen felelünk, ha azt mondjuk, hogy semmire. Két kardal nem lehet mást csinálni csak bohóckodni...

Jézus azonban máshogyan látja a dolgokat. Nem tartja kevésnek, nem tartja elégtelennek a tanítványok fegyver „arzenálját”.

Iránymutató számomra mindez. A keresztyénség most is és a múltban is sokszor került vélt vagy valós veszély helyzetekbe. Hatalmas kérdés, hogy mindezt hogyan kívánjuk megoldani. Erőből vagy hitből? Jézus már a kezdet kezdetén elejét kívánja venni a helyzet eldurvulásának. Nem tervezi meg saját kiszabadítását, a templom őrség megtámadását, esetleg puccs kirobbantását.

A két kard valójában semmire sem elég. Sem a támadásra, sem az önvédelemre. Egy ilyen két kardos helyzetben érthető meg az „elég néked az Én kegyelmem” Ige. Ám mielőtt az érzékenyebb lelkűek elvetnének minden kardos dolgot, fel kell hívjam a figyelmüket, hogy ez ettől még kitörölhetetlenül ott van az Igében.

A két kard arra pontosan elég, hogy ne nézzék birkának a tanítványokat az emberek. Nem erődemonstrációról van itt szó, hanem egy jelzésről. A tanítványok képesek kiállni önmagukért és saját közösségükért. Könnyen lehet, hogy csupán két karddal, ám ott van mögöttük Jézus biztatása, hogy minden „elég” lesz még a legnagyobb veszély idején!

Szóval kedves barátaim, ne fegyverkezzünk, ám két karddal való és hitre épülő harcot tanuljuk meg jó alaposan!

Azután vette a poharat hálát adott és ezt mondta: "Vegyétek és osszátok el magatok között." Lk 22, 17

A keresztyén gyülekezetek gyakorlatában az úrvacsora általában úgy néz ki, hogy van a lelkész, illetve a pap, aki az oltár vagy az úr asztala előtt állva mindenkinek „kiporciózza” a maga kenyér és bor részét. Nem lehet önkényesen nagyobb szeletet törni a kenyérből és nem igazán ildomos a kelleténél nagyobb kortyot inni a pohárból. Minden jól el van osztva.

Ennek a felfogásnak kétségtelen Bibliai gyökerei vannak, ám Lukács evangéliumában van egy roppant érdekes dolog. Ha megnézzük a szöveget, akkor Jézus kétszer veszi a poharat. Egyszer a vacsora elején, másszor pedig a vacsora végén. Az utóbbi az ismertebb, ám én most az első pohárra szeretném felhívni a figyelmet!

„Vegyétek, és osszátok el magatok között.” A mi kiporciózott úrvacsoránkban, már nem olyan jelentőség teljesek ezek a szavak, ám az őskeresztyénségben biztos, hogy nagy jelentőséggel bírtak. Amikor a rabszolga és az úr együtt étkezett történtek visszaélések... Pál apostol erről számol be a Korintusi levélben.

Természetesen minket ez nem érint. Nekünk már esélyünk sem lenne a visszaélésre, hiszen minden szép rendben folyik. Ugyan az a kenyér és ugyan az a bor jut mindenkinek.

Én azonban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Jézustól kapott ajándékok közel sincsenek megfelelően elosztva. Az úrvacsorában nem élünk vissza hatalmunkkal, pénzünkkel, kiváltságainkat, ám az élet minden más területén a világ farkastörvényei uralkodnak.

Húsvét előtt, jó lenne elgondolkodni egy kicsit ezen. A fogyasztói társadalom karácsony utáni arany tojást tojó „nyuszija” a húsvét. Jézus az utolsó vacsorát azzal a felszólítással kezdi, hogy a tanítványok osszák meg egymással azt, amit Tőle kapnak ajándékba. Talán nekünk is jó lenne megfogadni Jézus szavait, és valamiféle osztással, megosztással neki vágni az ünnepnek. Nem kell félni, van kinek adni, van kinek osztani, szeretetet, odafigyelést, anyagiakat, erőt és kitartást!

"Amikor feltekintett, látta, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe. Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, és így szólt: "Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát." Lk 21, 1-4

"Recseg, ropog a föld, darabokra törik a föld, inogva reng a föld! Ide-oda tántorog a föld, mint a részeg, düledezik, mint a kunyhó! Ránehezedik vétke, és elesik, nem is kel föl többé." Ézs 24, 19-20

"Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él." Lk 20, 37-38

Amikor ezt az Igét olvastam, akkor megborzongott a hátam. Egy gyökeresen új és másfajta, a XXI. Századtól annyira idegen életszemlélettel találtam magam szemben. „Isten számára mindenki él.” Nincs megkötés és nincs kiegészítés, mindenki a szó nemes és egyszerű értelmében ÉL Isten előtt. Így van igazán értelme az életnek…

Korunkban az emberek csupán megszorításokkal élnek. Létminimumon, vagy az alatt, segélyből, vagy éppen ingyen, jól vagy rosszul. S ezek mellett alakítják ki az öntudatukat. Az vagyok, amennyit érek, s amiből élek. Életszínvonalunk, életünk minősége önmagunk értékelését döntően befolyásolja. Isten azonban más kategóriákban gondolkodik, neki mindenki él. Nincsenek gúzsba kötő kategóriák, csak az, hogy Isten számára mindannyian egyformák vagyunk…

Így tekintünk önmagunkra, de vajon, akik felettünk állnak azok, hogy tekintenek ránk? A földi hatalom, hogyan látja a rá bízott embereket? Isten ebben is gyökeresen más… Isten nem golyófogót, számot, homokzsákot, költségvetési hiányt lát, hanem életet. Élő embereket lát… Isten nem tárgyakként, ide-oda tologatható tételekként tekinti a hatalma alatt élő embereket, hanem élőlénynek. Megszorítás, válogatás, kritérium nélkül.

Ez a XXI. század teher mentesítő evangéliuma. Tudjuk és érezzük jól, hogy a ma embere, még ha nem is vallja be, s sajnos szemérmesen titkolja, arra vágyik, hogy élőlénynek tekintsék. El kellene keresztyénként mondanunk, hogy van aki tekintettel van rá.