Reformatica

„Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: "Mutassatok nekem egy dénárt: kinek a képe és felirata van rajta?" Ők ezt felelték: "A császáré."” Lk 20, 23-24

Jézust megpróbálják tőrbe csalni, ám egy klasszikussá vált hasonlattal élve visszanyalt a fagyi. Jézus minden képzeletet felül múlóan szedi rá és tréfálja meg a farizeusok lelkes táborát. Számomra ez az egyik legmegmosolyogtatóbb történet a Bibliában. Egy igazik kedvenc Ige...

Ha megnézzük az mai Ige környezetét, akkor arra lehetünk figyelmesek, hogy a történet szerint Jézus a templom területén tartózkodik. Belép Jeruzsálembe, felborítja az a pénzváltók asztalait, majd a következő napon ismét a templomba tanít. Ezen a napon fordulnak hozzá a farizeusok is a trükkösnek gondolt kérdésükkel.

El kell talán annyit mondjak, hogy nem teljesen csak nyerészkedésből voltak azok a bizonyos asztalok a templomban. A farizeusok már jó pár évvel a fenti események előtt kiharcolták, hogy ne lehessen a templom területére belépni idegen pénzzel. Ennek egyszerű oka volt. A pénzérme, a császár képével és a körülötte lévő felirattal nem csak fizetési eszközként, hanem egyfajta bálványként is szolgált. A pénz maga a császár istenségét hirdető eszköz volt. Tehát mint ilyen, nincs keresni valója a templomban. Ezért voltak az asztalok, hogy a császár pénzét átváltsák a templom speciális pénzére.

Jézus természetesen jó Izraelita. Ha nem lehet pénzt bevinni a templom területére, hát nem lehet. Nincs is nála. Ezért mint illedelmes ember, a körülötte álló többi úriemberektől kér kölcsön egyet. S csodák csodája a farizeusok nagy sietve, szinte azonnal tudnak keríteni egyet az amúgy tiltott pénzből. Ott lapult a zsebükben. A császárnak nem akartak adót fizetni, de a császár pénzétől még a templomban sem akartak szabadulni. Ez a maximális képmutatás!

Jézus elegáns módon megleckézteti a farizeusokat. Van humora nem mondom...

"Azután ezt a példázatot mondta a népnek: "Egy ember szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre idegenbe távozott. A főpapok és az írástudók már abban az órában rá akarták vetni a kezüket, de féltek a néptől, mert az megértette, hogy róluk mondta ezt a példázatot." Lk 20, 9 és 19

Jézus a példázatokban számtalan esetben nem beszél rébuszokban, még akkor sem, ha nekünk annak tűnik. Az adott környezetben, a zsidó társadalomban Jézus történetei tökéletesen „ültek”. Mindenki tudta, hogy miről beszél a képeken keresztül. Éppen így a mai történetben is, amikor a tömeg meghallotta, hogy szőlős gazdáról és a szőlőjéről lesz szó, akkor rögtön tudta, hogy Izraelről, tehát magáról a hallgatóságról van szó!

Jézus teljesen világosan beszélt a népnek. Nem köntörfalazott, nyíltan megmondta, hogy milyen súlyos vétkeik voltak Isten követeivel szemben. Lehetne azzal enyhíteni az Ige nyomását, hogy Jézus csak a farizeusokról beszél, de Nagypéntek fényében, s abban a tudatban, hogy a példázatban egyetlen bérlő sincsen, aki normálisan viselkedne ez inkább balgaságnak tűnik.

Bizony kemény beszéd ez. Bele a népbe, nyíltan és őszintén! Kinek lenne bátorsága mindehhez manapság? Ilyen határozott módon rámutatni a hibákra. Van-e egyáltalán értelme? Vagy pedig az azonnali lincselés veszélye állna fent?

Van ebben a történetben egy kétértelmű szócska, aminek az egyik értelme különösen megfogott engem. Azt olvashatjuk, hogy: „féltek a néptől, mert az megértette, hogy róluk mondta ezt a példázatot”. Róluk. Ezen az egyetlen szócskán talán legkézenfekvőbb lenne a farizeusokat érteni, ám magát a népet sem zárhatjuk ki az értelmezésből...

A nép megértette, hogy ez nem csak a vezetőknek, hanem magának, neki is szól!? S ennek a felismerése gyakorolt akkora hatást a tömegre, hogy nem engedték Jézust „bántani”?

Manapság minden arra megy ki, hogy elkenjük a dolgokat. Nem merünk nyíltan és őszintén beszélni, hiszen féltjük magunkat, állásunkat, testi-lelki épségünket. Ám érdemes elgondolkodni a fenti szavakon... Az egyenes beszéd lehet, hogy nem is olyan „veszélyes”, mint gondolnánk. Számomra remény teljes felismerés, hogy ezek szerint vannak helyzetek, amikor egy nép képes józanul szembesülni az igazsággal.

De vegyük észre, ez CSAK a Megváltó jelenlétében lehetséges!

"Akkor majd országút vezet Egyiptomból Asszíriába, úgyhogy az asszírok Egyiptomba, az egyiptomiak pedig Asszíriába mehetnek, és Egyiptom Asszíriával együtt tiszteli az Urat. Azon a napon Egyiptom és Asszíria mellett Izráel, mint harmadik ország, áldás lesz a földön. A Seregek Ura pedig ezt az áldást mondja: Áldott Egyiptom, az én népem, és Asszíria, kezem alkotása, meg Izráel, az én tulajdonom!" Ézs 19, 23-25

Egyiptom és Asszíria a két ősi ellensége Izraelnek, hiszen Izrael kicsinyke ütköző államként húzódott meg a két nagyhatalom állandó felvonulási területén. Hol ez, hol pedig amaz pusztította. A kicsinyke állam pedig az emberi számítás szerinti egyetlen túlélési módot választotta: állandóan szövetséget kötött a kettő közül valamelyikkel.

A Biblia az ilyen szövetségeket keményen ellenezte, hiszen a nép innentől kezdve nem Istenében, hanem éppen aktuális szövetségesében bízott. Isten természetesen sokkal könnyebben megoldhatta volna ezt a kérdést. Elpusztíthatta volna vagy az egyik, vagy pedig mind két hatalmas államot. Így megszabadította volna Izraelt a két oldalról szorító nyomástól...

Isten azonban máshogyan gondolkodik. Neki nem célja, hogy kiüsse a nyeregből az ellenfeleinket. Ő nem szövetkezik, nem paktál, hanem meglepő dolgokat csinál. Már, ha hagyjuk és nem húzzuk állandóan keresztbe a számításait...

Isten csodálatos módon a két oldalról szorító nagyhatalmi harapófogót, ebben az Igében inkább egy testvéri ölelésre változtatja. Azonban a prófécia igazságához hozzá tartozik az is, hogy mind a három oldalról vannak az önfejűségnek áldozatai. A szervezkedés, a lepaktálás, Isten erejének semmibe vétele súlyos áldozatokat követel. A birodalmak közötti pusztító háború számtalan életet követelt.

Ám az Isten megoldása hatalmasabb, mint a mi elképzeléseink... Isten máshogyan akar győzni, máshogyan akar szabadítani a nyomás alól.

Ezek fényében a mi személyes ellenségeinkkel kapcsolatban is máshogyan kellene eljárnunk. Ami nem lehetett megoldás nagyban, az éppen úgy nem működik kicsiben, emberi kapcsolatok szintjén! Lehet, hogy mi csak fokozzuk a körülöttünk lévő nyomást a győzelmesnek vélt intrikáinkkal? Vagy lefegyverzőnek vélt tűzoltásunk, csak olaj a lángokra? Inkább hagynunk kéne, hogy Isten vegye át az irányítást és tenné meg a megfelelő lépéseket. A tökéletes béke felé vezető lépéseket...

"Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét." Lk 19, 41-44

„Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el?” Lk 19, 21-22

Egyre több nagy vállalt fekteti a pénzét napjainkban vezetői tréningekre. Ezek célja kettős az egyik a vezetői csoportok egymás közötti kommunikációjának fejlesztése a másik pedig a vezetők és alkalmazottak közötti kapcsolat kialakítása. Hiszen számtalan alkalmazott sokszor képzelt illetve vélt félelemmel viszonyul a vezetőjéhez. Ezeknek a veszedelmes vagy veszedelmesen vélt viszonyoknak első sorban a termelékenység látja kárát!

Ebben a példázatban is ez a fajta félelem, ami végső soron a szolga vesztét okozza. A félelem, a gazda félre ismerés oda vezetett, hogy nem volt képes ellátni a feladatát…

Jelen korunk felpörgetett minden napjaiban az emberek percenként szembesülnek félelmeikkel és kétségeikkel. Tapasztaljuk és látjuk, hogy ezek nem csak a munkahely légkörét, a családot, lelket, emberi kapcsolatokat fertőzik meg, hanem az Istennel való kapcsolatot is. Könnyen lehet, hogy a keresztyénség háztáján keresgélő emberek között, megszámlálhatatlanul sok ember érkezik ilyen és ehhez hasonló félelmekkel.

A félelem és a nyomás azonban előre vetíti a teljesítményt és az eredményt is. Éppen ezért a keresztyénekre, akik már benne vannak és sikeresen közreműködnek Isten „vállalkozásában” felmérhetetlen szerepük van. A tíz minnát és öt minnát kamatozó lelkeknek, kötelességünk felkarolni az egy minnást. Bármennyire is gazdasági példával él Krisztus, nem a másik kárára való nyerészkedésről beszél…

Az egyház egyik legfontosabb feladata, egy félelmekkel és kilátástalansággal átitatott világban, hogy kialakítsa a megfelelő hozzáállást Istenhez. Ha kell harcoljon az előítéletek ellen, csitítsa el a vélt félelmeket, s bizonyítsa és élje meg az emberek előtt, hogy Isten első sorban kegyelmes Isten.

Rá kell mutatni arra a hibára, amire a Biblia is rámutat. Sokszor önmagunk ítéljük meg Istent. Ezek az ítéletek azonban előre megkötöznek minket és kisemmiznek. Nem Isten kegyetlen, hanem az általunk bebeszélt és elképzelt valaki az. Rá kell mutatni a valóságos Istenre, aki Jeruzsálem felé menet, saját vérén és életén akarja megváltani az országot. Az egy minnás emberek országát…

„Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: "Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: "Bűnös embernél szállt meg." Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: "Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." Jézus így felelt neki: "Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” Lk 19, 5-9

„Ma lett üdvössége enne a háznak…” Mi lehetett vajon ennek a döntésnek a gyökere? Jézus jelenléte? Megszentelő ereje? A csodákra képes Mester aurája, ami mindenkit és mindent magával ragad? Bizonyára ennek is hatalmas szerepe volt, ám nem hanyagolhatjuk el Zákeus szavait sem. Az ígéret, amit tesz, saját bűnös életének felismerése, beismerése óriási lépést jelentett az üdvösség felé.

Most ennek a lépésnek az egyik állomásáról szeretnék beszélni. Jézus ebben a történetben nem tesz a klasszikus értelemben csodát. A megszokott értelemben nem gyógyított meg senkit, nem csinált vízből bort, s elhunytakat sem vezetett vissza az élők sorába. Klasszikus értelemben nem történt csoda…

Jézus szóba állása Zákeussal azonban legalább egy csodával, felérő látványossággal volt. Az ártatlannak nem mondható Zákeus – aki az emberek pénzét, jövedelmét, megélhetését szedte el -, a társadalom perifériáján élt. Nem anyagi, hanem lelki értelemben. Ez a perifériára szorulás és a fokozatos elszigetelődés nem szolgált mást csak a kizsákmányolás folytatását… Jézus azonban áthatol ezen az elszigetelt léten. S ebben példát ad nekünk.

Keresztyénként és XXI. Századi emberként azt tapasztaljuk, hogy számtalan Zákeus vesz körül bennünket. Olyan emberek, vezetők, politikusok, főnökök és beosztottak, akik igyekeznek a saját malmukra hajtani a vizet és az utolsó bőrt is lehúzni rólunk. Mindenkiben felmerül a kérdés mit csináljunk mindezzel?

Napjainkban nem is olyan egyszerű ezt megválaszolni. A növekvő szélsőségek az emberek lelkében kitermelik a tragikusan egyszerű válaszokat. Jézus azonban egy más megoldást kínál… A közeledés megoldását! A megközelítés, a megszólítás, a „másiknál vacsorálás” megoldását. Jézus nem áll be a gyűlölők sorába, hanem éppen abból kilépve változtatja meg gyökeresen ennek az ókori „pénzembernek” az életét.

Nem ártana nekünk is átgondolni ezt a megoldást nemzeti ünnepünk és a választások közeledtével!

„Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi ez. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: "Dávid Fia, könyörülj rajtam!"” Lk 18, 35-39

A vak ember által halott nyüzsgést sokszor úgy képzeljük el, mint Jézusnak a Jeruzsálembe történő bevonulását. A zajong a tömeg, az emberek pálma ágakat vagdosnak, hozsannát kiáltanak és még miegymás... Ám ha jobban megnézzük a történetet, akkor egy egészen másfajta kép tárul a szemünk elé. Jézus bevonulása Jerikóba teljesen más volt.

A Biblia tudósok szerint az itt szereplő szó sokkal inkább a „rendezetten” felvonulni-t jelenti. Spontán módon összegyülekezett tömeg éljenzése helyett, a vak ember sokkal inkább a tanítványok rendezett csoportjának a motoszkálást hallotta az úton. A vak kíváncsiságától vezérelve rákérdez arra, hogy mi történik körülötte. S ekkor jön a tragédia...

A tanítványokkal tartó Jézus, már előzőleg bizonyította képességét, vakok, betegek, elesettek vigasztalásában és gyógyításában. A tanítványok szem és fültanúk voltak, ám most mégis egy teljesen kommersz válasszal rendezik le a kíváncsiskodó vakot. Szűkszavúan annyit mondanak, hogy a „názáreti Jézus” az, aki miatt van ez a csődület. Nem említik csodáit, nem biztatják, nem irányítják Jézushoz, nem mondják el neki, hogy Ő Isten Fia, hanem valami teljesen hétköznapi dologgal felelik meg a kérdését. Természetesen tanítványoktól függetlenül Isten itt is elvégzi a vak emberben a felismerés munkáját...

Ettől függetlenül még nyitott a kérdés. Keresztyénként Jézussal járjuk az élet utunkat. Őt követjük és utána megyünk, ezen az úton pedig számtalanszor találkozunk vak emberekkel. S nem feltétlenül csak a testi vakságra gondolok itt, hanem a legalább olyan nyomasztó lelki, gazdasági, társadalmi kilátástalanságra. Mondhatjuk, hogy a vakok körbe vesznek bennünket.

A csődület hallatán a vak emberben is megjelent valami remény. Lehet, hogy csak egy kis többlet alamizsnára, de valami halvány sugár feltűnt. Megszólította a tanítványokat, s ezáltal ő is megszólíthatóvá vált... A XXI. század reményvesztett és kilátástalan embere éppen így szólítgat mindenkit, aki az úton halad, többek között a keresztyén embereket is.

Én arra szeretnék minden keresztyént figyelmeztetni, hogy óvakodjon a kommersz válaszoktól! A kereső és kétségbeesett embereknek ne üres frázisokat, ne csak jelmondatokat vessünk oda – ezt a politika helyettünk is megteszi -, hanem tudjunk Jézusról úgy beszélni és bizonyságot tenni, mint aki valóban képes meggyógyítani őket! Ne kommersz frázisokban, hanem személyes bizonyságtételekben gondolkodjunk!