Reformatica

Kedves Bloggerek!

Legkozelebb blog bejegyzest vasarnap lathattok remenyseg szerint, hiszen jelen pillanatban kulfoldon tartozkodom, s ekkora erek haza. A pentek, szombati bejegyzes nem kerul potlasra, am az elmaradt kedd, szerdait viszont szeretnem kozre adni! A gondolatok mar megvannak, csak egy kis nyugalom kell a formaba ontesre...

Mindenkit Isten aldjon es vasarnap ujra jelentkezem!

Aldas bekesseget!

(Elnezest az ekezetek hianya miatt, de jelenleg Becsben vagyok, s itt nincs ekezetes billentyuzet, ha valami felre ertheto lenne ebbol kifolyolag, akkor nyugodtan irjatok!)

„A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.” Lk 18, 11

Egy újabb jól ismert Jézusi példázatot olvashatunk a Bibliában. Mindenki becsukott szemmel is el tudja képzelni az öntelt farizeus szavait és a vámszedő megalázkodását Isten előtt. Éppen ezért, a mai Igében egy ok okozati összefüggésre szeretném felhívni a figyelmet.

A Biblia tudósok azt mondják, hogy az önmagában imádkozott kifejezést lehet máshogy is fordítani. Az itt álló görög szó jelentésébe és értelmébe ugyanúgy bele tartozik az „önmagával imádkozni” is. S ez már sokkal képszerűbb… Hány de hány ember nem Istenhez, hanem egy általa igaznak tartott, számára szimpatikus Istenhez imádkozik. Természetesen egy ilyen személyes isten előtt csak igaznak bizonyulhat az ember.

S ebből következik a második dolog. Ha megnézzük, akkor a farizeus csak a legutolsó sorban beszél a közelében álló vámszedőről. Én eddig azt hittem, hogy a vámszedő áll hálaadásának középpontjában. A farizeus imádságában nem azért ad első sorban hálát, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hanem azért, hogy nem olyan, mint a többi ember. Tehát ha nem Istenhez imádkozunk, hanem valamilyen módon önmagunkhoz, akkor könnyen abba a veszélybe sodródunk, hogy nem csak egyeseket, hanem mindenkit alsóbb rendűnek értékelünk!

„Megigazulva távozott.” Isten igazságot, adott a bűnét megvalló vámszedőnek, ám a farizeus sem távozott igazság nélkül! Ő az önmaga igazságával távozott. Roppant veszélyes és sajnálatos dolog, hogy az ember nehezen tud különbséget tenni igazság és féligazság között… A farizeus igazsága azonban, szinte semmire sem elég. A kellemes, önmagunkat remeknek tartó élethez mindenképpen, ám az örökléthez nem érhet el. Istennek kell igaznak tartania bennünket!

Összefoglalva: Önmagunkkal imádkozva, könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy csak mi vagyunk tökéletesek, s ezzel együtt tökéletesen igaznak tartjuk magunkat. Végig gondolva, talán a legveszélyesebb ördögi kör ez ebben az életben!

„Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: "Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?" És ezt mondta az Úr: "Kelj fel, menj el, hited megtartott téged."” Lk 17, 15-19

Tíz leprás történetét, mint oly sok Bibliai történetet az életem folyamán félre értettem, illetve értelmeztem. A maradék kilenc leprást egy hálátlan és semmirekellő, önmaga érdekeivel törődő valakinek tekintettem, aki Istennek csak rimánkodni tud, ám a hála adás kimarad a számításból. Ezt azonban alaposan félre értettem.

Jézus utasítása, hogy menjenek el a paphoz és mutassák meg magukat már önmagában foglalt egy hála áldozatot Istennek. A pap előtt a tisztulás bizonyosságát, egy komplett szertartással kellett bizonyítani. Ebben a szertartásban elemi szinten és maximálisan jelen volt az Istennek kimondott hála. Ám ebben a példázatban, mint oly sok másikban, Jézus a szertatás helyett a személyes vonalat igyekszik kidomborítani.

A templom, a szertartás, a kötött formában kimondott – ám nem minden esetben formális – hála nem megfelelő. Nem elégséges. Nem éri el valódi célját, a Jézus Krisztusnak kimondott hála nem éri el Jézus személyét, nem borul le a lábai előtt.

S valahol éppen ez a baj a mai Magyar vallásossággal is. A templomig, az istentiszteleten évente egyszer kétszer elsuttogott hálás szavaktól már úgy érezzük, hogy teljesítettük a feladatot. Ki van pipálva a rubrika, ám Krisztustól valójában nagyon de nagyon távol vagyunk.

Ezen a helyen nem célom és szerintem Jézus célja sem a kultusz, az istentisztelet, a kötött és szép formák leírása. Hanem sokkal inkább egy olyan igazság felmutatása, hogy mindez csupán az első lépés. A templomban elmondott hála után a leprásnak még vissza kellett jutnia Krisztushoz. A leboruláshoz vezető lépések a templomhoz kötődnek, ám a végcél nem a „padokban maradásban”, hanem Krisztus elérésében keresendő!

„Mivel megvetette ez a nép a Silóah csendesen folydogáló vizét, és Recínnek, meg Remaljáhú fiának örül, azért rájuk zúdítja az Úr az Eufrátesz hatalmas és nagy vizét, Asszíria királyát teljes hatalmával. Mindenütt kilép medréből, és hömpölyög partjai fölött.” Ézs 8, 6-7

Az ókori Kelet birodalmai szinte egytől-egyig egy folyó partján bontakoztak ki. Egyiptom a Nílus, a Termékeny Félhold magas kultúrával rendelkező népei pedig a Tigris és az Eufrátesz partja mentén bontakoztak ki. Ezeket a természeti adottságokat nem csoda, hogyha sokan megirigyelték...

Izrael ezzel szemben nem rendelkezett ilyen kiváló földrajzi adottságokkal. A fenti folyókhoz képest csupán egy szánalmas kis kanális a Jordán, s a Siloám „tava” (ezt a közeli Gihon forrás táplálta), ami Jeruzsálemet éltette az ostromok idején nem volt más, mint egy feledhető apróság. Az ember, egy nép, egy szövetséges csoport, azonban nem akar örökké árnyékban maradni. Ki akar törni, hasonlítani akar a környezetében lévő hatalmasokhoz.

A Siloám vize valóban nem volt egy nagy valami. Ám pontosan elég volt arra, hogy egy város vízellátását biztosítsa. A forrás nyújtotta az életben maradás lehetőségét az egész város számára ostrom idején. Nem volt sok a vize, de mindig állandó és friss ivóvízzel látta el az ostromlottakat.

Nem nagy dolog, ám a túléléshez pontosan elég. Nem sok, de kiszámítható. De az ember s egy nép általában nagyobbat akar szakítani. Nagy folyó, nagy álmok, nagy szövetségek, nagy tervek s mindezért előszeretettel dobjuk félre az Isten által nyújtott stabil, életben tartó ám sok esetben kevésbé látványos javakat...

Isten azonban megtanítja a népet. A rátörő veszedelmet a nagy folyamok kiszámíthatatlan viselkedéséhez hasonlítja. A folyó és a forrás között feszülő ellentét, a világ és az Isten között feszülő ellentét gyökere. A folyó gazdagságot kínál, ám kiszámíthatatlan és veszélyes. Van amikor árad, s van amikor apad, van amikor olyan lassú, hogy szinte megposhad, ám sokszor sebességével mindent lerombol. A csendesen folydogáló Siloám, azonban soha sem kiszámíthatatlan. Csordogál, de legalább minden esetben az élet lehetőségét rejti, csak az élet vize folyik belőle!

Akárcsak magából Istenből...

„Akkor így szólt az Úr Ézsaiáshoz: Menj ki Seárjásúb fiaddal együtt Áházhoz a Felső-tó vízvezetékének a végéhez, a Ruhafestők mezejéhez vezető útra, és mondd meg neki: Légy óvatos, maradj nyugton! Ne félj, ne lágyuljon meg a szíved e két füstölgő, üszkös fadarab miatt, az arámi Recínnek és Remaljá fiának a haragja miatt! De ha nem hisztek, nem maradtok meg!„ Ézs 7, 3-4 és 9

Mit keresett egy király egy vízvezeték árnyékában? Miért pont ezt a helyett választotta Isten Ézsaiásnak és a királynak a találkozásául? Izrael népét súlyos háború fenyegette, több ország is összefogott ellene, s az ellenséges csapatok Jeruzsálem ostromára készülnek...

A ókorban egy városnak az ostroma, illetve a védelemnek a sikere egyedül a vízellátáson múlott. Akkor még nem voltak bombák, ágyúk, robbanószerek, hanem egyszerű kézi fegyverek és ostrom tornyok. Ezek hatásfoka kérdéses volt, ezért a legbiztosabb módszer az az volt, ha az ostromlók kiéhezették a bent levőket. Ha volt víz, akkor elvben bármeddig lehetett tartani egy jól védett várost!

Izrael királyának nem voltak tartalékai, az egykor jelentő ország már csak egy törzsé zsugorodott, s így néz szembe az ostrommal. Csupán egy remény van, a megfelelő vízellátást biztosítva kihúzni ameddig lehet!

A király és Ézsaiás az egyetlen remény árnyékában beszélgetnek. A vízvezeték alatt, ami az életbennmaradást garantálhatja számukra. Az utolsó mentsvár az összezsugorodott ország számára... Isten azonban más tervez. Ő nem a vízvezetéket, hanem a Saját akaratát tartja fontosnak!

Isten bizalmat kér önmaga számára. Azt akarja nagyon határozottan, hogy a király „vágja el” az egyetlen köldökzsinórt is, ami a reménnyel összeköti. Ne szövetkezzen, ne meneküljön, ne bízzon a vízvezetékben, hanem egyedül Istenben. A Biblia határozottan és ellentmondást nem tűrően vallja: „De ha nem hisztek nem maradtok meg!” Kemény szavak...

Jó néhány esetben követel a keresztyén életünk is ilyen nehéz döntéseket. Szándékosan elvágni az utolsó reményszálat, leszámolni saját túlélésünkre kidolgozott terveinkkel. Bándzsi dzsámpingozni kötél nélkül... Nehéz döntés, de a landolás Isten tenyerében mindennél biztonságosabb lesz!

„Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.” Ézs 6, 10

Az emberek általában úgy tekintenek a zsírra, mint egy esztétikai problémára. Kívül zsíros vagyok, ám belül bizonyára minden rendben van. Ez a makacs anyag – elképzelésük szerint - közvetlenül a bőr alatt tapad meg, s beljebb már nem is férkőzik. Holott itt sokkal nagyobb pusztítást végez. A belső szerveket is körbe fogja, s szinte megfolytja szorításával...

A túlsúlyos ember nem csak a külső mozgékonyságát, hanem a belső dinamikáját is elveszti zsírpárnáinak gyarapodásával. Az egyik sokkal szembe tűnőbb, míg a másik dimenziókkal károsabb. Egyetlen gyógymód létezik ennek a folyamatnak megfékezésére ez pedig nem más, mint a mozgás és a táplálkozás megfelelő egyensúlyának megtalálása.

A Biblia amikor a kövér szívről beszél, akkor nem egészen egy ilyen fogalomra gondol, ám kétségtelen, hogy sok hasonlóságot is felfedezhetünk közöttük. A XXI. századi modern nyugati ember nép betegsége a szívinfarktus, amit főként a habzsoló, túlsúlynak roppantul kedvező életmódunknak tudható be. Ám a lelki túlsúly is főként minket veszélyeztet...

A nagy jóllét természetesen nem csak a testünket sodorja veszélybe, hanem a lelkünket is. Ahogy nem érezzük szükségét a testünk mozgatásának – csak a gondtalanságnak -, úgy a lelki tornák is elmaradnak. Az európai jóllét, bársony foteljéből sokan elkényelmesednek... Éppen ilyen elkényelmesedésről és kövér szívről beszél a Biblia.

Ahogy az ember kimozdul az utcára, lemegy kocogni, elmegy súlyokat emelgetni, úgy kell nekünk is edzésben tartani a lelkünket. Ezt pedig szintén egyfajta mozgással lehet elérni. Beleélni, átgondolni, együtt érezni felebarátainkkal, mind-mind olyan dolgok, amelyek segítenek megelőzni a lelkünk körül kialakult jóllét zsírpárnák káros hatását.

Ha az ember jól edz, akkor izomláza van. S amennyiben mozgatjuk lelkünket, akkor érzünk ehhez hasonló fájdalmat, ám mindez azt jelenti van szívünk, s küzdünk a zsírpárnák ellen!

„Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?" Lk 16, 10-12

Elgondolkodtató volt számomra a fenti ige. Sokszor úgy tekintünk a pénzre, mint ami abszolút értelemben független Isten országától. A hamis mammon egy szükséges rossz, amitől – szaporításától, forgatásától – egy valamire való keresztyén embernek tartózkodnia kell! A Biblia azonban egészen másról számol be ezen a helyen...

A fenti Igéből azt az érdekes következtetést vonhatjuk le, hogy a földi, anyagi javaink valamiképpen a garanciája annak, hogy a mennyben, hogyan fognak nekünk elszámolni a saját javainkkal. Bizony meglehetősen érdekes ez.

Ugyebár ebben a példázatban végig a pénz és az anyagiak körül forog minden. Mai fejjel azonban nehezen vesszük be a történet utolsó mondatát. „És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?” Ha másén nem voltunk hűek??? Hiszen a mai világ azt hangsúlyozza, hogy az én javaim, az én pénzem, az én keresetem. Nincs itt szó másról csak rólam és rólam...

Egyszer halottam, hogy egy amerikai prédikátor a következő szavakkal szólította fel a híveit adakozásra: „ Az Isten pénze a maguk zsebében van, legyenek szívesek visszaadni Neki azt!” Hatalmas igazságot mondott el ez az igehirdető.

Hiszen azok a javak, melyekkel sáfárkodnunk kell, azok első sorban az Ő tulajdonát képezik. Pénz, kőolaj, atomenergia, villamosáram, bankszámlák, megtakarítások végső soron, mind-mind Isten tulajdonai. S ha ebből a szemszögéből nézzük, akkor megváltozik minden! A „másén” hűtlennek lenni, nem a szomszéd, egy hatalom, a kormány, a vállalkozó kijátszását jelenti, hanem magának Istennek a kijátszását. Isten javainak a hűtlen kezelését!

„Ki adja oda nektek, ami a tietek?” Ha tisztában vagyunk azzal, hogy ki a más, akkor jó helyről várjuk a jutalmunkat. Amíg a „másén” valamilyen földi személyi/hatalmi tulajdont értünk, addig nem szűnik meg ennek a világnak a tarthatatlan helyzete. Alapvetően hamis emberek fizetnek hamis mammonnal egymásnak. Tragédia... A Másé, az Örök tulajdonos felismerése azonban örök életre szóló, garantált fizetést eredményez!